Nagyóvodáskor (5-6 éves): Drámai, cselekményes, archetípusok valamint szülőimágók, testvérimágók vonásai köré szerveződő – vagyis a klasszikus tündérmese, illetve annak rokonai és származékai (népmese, állatmesék) Alkalmas történetmondás: élőszó, nagyon kevés kép.
Kisiskoláskor 1. (7-8 éves): Szelíd és szentimentális vagy kalandos, de nem drámai. Legjobbak a Micimackóhoz hasonló történetek, amelyek valahol a (nem túl veszélyes) képzelet és a valóság határán egyensúlyoznak. Vagy Móra Ferenc, de a Kincskeresővel vigyáznék, annak megterhelően sötétek a színei. Kastner is nagyon jó ebben a korosztályban (és még a következőben is). A képi és verbális humor egyaránt nagyon jól fogadott, mert az összegyűlő feszültséget kisüti, miközben a feszültség magva nincs érintve, és különösen nincs kibontva. A történetmondásban a közvetlen emberi mesélő jelenléte változatlanul fontos, de a képek igényeltek – sokkal inkább, mint az előző korosztályban. Tanulság legyen, mert azt a kisiskolás nagyon igényli.
Kisiskolás kor 2. (9-10 éves): Valóságos, kalandos, izgalmas. Kalózok és királyok, lovagok és óceánjárók, cselszövések és fortélyos megmenekülés, hercegnők és udvarhölgyeik, bálok és kastélyok. A trójai faló, Búvár Kund, Kinizsi Pál, a Titanic, a piramisok építése és a Zeppelin, a legmagasabb felhőkarcolók és az olimpiák. A harmadik-negyedik osztályos – ha nincsen teljesen elöntve képekkel és elektrotechnikával – igenis szívesen olvas, nagy lelkesedéssel meséli, amit olvasott. Nem feltétlenül igényli a történetmondó személyes jelenlétét. Nem érdeklik már a mesék, de legalábbis ragaszkodik ahhoz, hogy valamilyen valóságalapjuk legyen, nem szereti a legendákat, mítoszokat és szentéletrajzokat, hidegen hagyja az ősök és eredetmondák világa. Ezek inkább szorongást keltenek benne. A történelem nagyon is érdekli, de nem úgy, mint egy nagy nemzeti eposz istenekkel és alapító atyákkal (anyákkal), sokkal inkább úgy, mint a leleményes és sikeres, bölcs és igazságos „családtagokról” szóló igaz történetek.
Prepubertás (11-12 éves): Az egyik típusa a deviancia-történet. Kalózok, betyárok, maffiózók, kalandorok, robinhoodok, igazságosan vagy igaztalanul törvényen kívülivé vált hősök, lelencgyerekek, akikről kiderül, hogy álruhás királyfik… Nemcsak az izgalmasság a szempont, hanem maga a deviancia, a normán kívüliség, a világ látható szövetének kifordulása. Enyhébb alakjában a deviancia-történet a hajótöröttek, robinsonok, indiánok, felfedezők és hódítók története – mindez összefügg a gyerek új, igazi család találási vágyával, önmaga új kezdeteinek megtalálásával a régi, gyerekkori én romjain, attól elszakadva. Új vonásként megjelenik a távolság, különbözőség, egzotikum keresése; a gyerek nagyon szívesen azonosul a sajátjától merőben eltérő kultúrák embereivel.
A megfelelő történet másik típusa az egység, az összetartozás, a veszélyben fogant és mégis megszentelt eredet, a küzdelmes hűség története: a mítosz, a legenda, a történelem nagyszabású és fölemelő pillanatai. A valóságos valóság (szemben az előző „földhözragadt” életkor igényeivel), most szigorúan kerülendő, hacsak valami nagyon nagy és meghökkentő disznóság, vagy valami nagyon nagy és patetikus példázat nem kerekedik ki belőle. A Pál utcai fiúkból (többszörösen is) kikerekedik, Mátyás király cselekedeteiből nem kerekedik ki. Gilgamesből kikerekedik (most még szigorúan prózában!), az Iliászból nem kerekedik ki (prózában sem).
A meghallható történet harmadik típusa a hősi életrajz, ha nem túl hosszú. Egyszemélyes hős (lehet király is) a barátaival és ellenségeivel, aki minden nehézség ellenére végigéli a sorsát, illetve a neki rendelttől (vagy annak látszótól) merőben eltérő sorsot választ és valósít meg. Ezek a gyerekek épp most pottyannak ki az élettörténetük folytonosságának megszokott biztonságából, nagy szükségük van kockázatosan, fordulatosan, de mégis koherensen végigélt élettörténetekre. Családtörténetekre, dinasztia-történetekre nem, egyéni történetekre (még ha dinasztiaalapító is) igen. A csoport ebben a nehéz időszakában nagyon-nagyon alkalmas a történetek együttes befogadására, tessék nekik jó történeteket mesélni, amennyit csak lehet.
Kamaszkor alsó (13-15 éves): A kiskamasz rendkívül kevéssé képes belső konfliktusainak, érzéseinek, indulatainak belül tartására, azokat szinte azonnal kívülre teszi, hogy eltávolítsa magától, hogy kívül tudja megszemlélni, megérteni, átélni saját belső világát. Ezért a kiskamasz mindenevő: ő a világ legjobb hallgatója, olvasója és nézője, feltéve, hogy a történet végén nem akarunk tanulságot is ráerőltetni, vagyis nem akarjuk tőle, hogy időnek előtte belsővé tegye, amit most egyedül külsőként – másvalaki történeteként – képes átélni. Minden érdekli, minden elmondható, megmutatható neki, szenvedélyesen kutatja a felnőttek világának (még leleplezésre, kigúnyolásra vagy rajongásra váró) történeteit. Óvodáskora óta először a nagyon drámai történetek érdeklik igazán, mert azok tükrözik számára a legjobban a saját magában dúló viharokat: győzteseket és veszteseket, szenvedőket és sikereseket, elnyomottakat és lázadókat akar látni, hallani, olvasni, a sorsukat átélni, velük azonosulni vagy ellen-azonosulni. A tanulságot nem akarja, azt tőle sem kell akarni, arra várni kell még egy-két évig teljes bizalommal. Nagy, erős archetípusokra vágyik a történetekben: a gonoszra, a jóra, a bölcsre, a gyávára, a kalandorra, a megszabadítóra, a zsarnokra. Két csapdát kell előrelátóan elkerülni: (1) a kiskamasznak mindene a humor, de ez feszültségtűrése alacsony fokával függ össze, ezért, ha engedünk a csábításnak, és túlzásba visszük, az teljességgel anti-pedagógiai eredményre vezet; (2) mindenképpen el kell kerülni az eszmei mondanivaló, a „mit akart ezzel mondani a szerző?” firtatását, hacsak nem az a cél, hogy elidegenítsük a gyermeket a történettől.
Kamaszkor felső (16-18 éves): Minden olyan történet, ami megmozgat és mérlegelésre, töprengésre késztet, ami új perspektívát nyújt, új szempontot kínál. A korábbi szakasz (akkor még tiltott) tanulságai mostanra érnek be: a nagyobb serdülő egyre a tanulságokat, egyéni, kapcsolati., társadalmi következményeket kutatja a történetekben. A történetek identitás-építő haszna soha nem ilyen közvetlenül tapintható, mint éppen most, mivel az a serdülő, aki képes olvasni, történetekkel szembesülni (ha nem képes, beteg), szinte mindent azonmód saját magára vonatkoztat. Minden emberi történet az ő lehetséges története, minden esemény bekövetkezhet vagy már bekövetkezett az életében, minden szereplő egy lehetséges alterego a számára – még a legelesettebb, legkisszerűbb, legrettenetesebb is. A nagykamasz nemcsak az ideálisnak, közvetlenül énazonosnak érzett szerepeket engedi át magán, hanem az „antiszerepeket” is. A szereppróbálgatásnak ebben az időszakában – legalább gondolati síkon – mindent lejátszik magában, hogy azonosuljon vagy elhatárolódjon egy-egy sorslehetőségtől, és átélje az autonóm választás szabadságát. Minél több szempontból elemezhető, minél vitára ingerlőbb, ellentmondásosabb egy történet, annál jobb. A történetek közös feldolgozására legalább kétszer annyi időt kell szánni, mint szokásos.
Forrás ( és bővebben, a teljes dokumentum):
Kadar_Judit-eletkori_szakaszok.doc
